Régóta vágyam az, hogy eljussak Amerikába. Dehát kinek nem? 

Vajdaságban élek, és talán nem mondok újdonságot azzal, hogy sokáig elérhetetlen volt, és azt az álmot dédelgettem magamban, hogy majd akkor, ha sikeres leszek, vagy nagy dolgokat érek el az életben.

És most itt van! Alig egy hónap, és a belgrádi Nikola Tesla reptéren felszáll a New Yorki reptér felé tartó járat, amelyen én is rajta leszek. 

Na de! Vissza az elejére! 

Szeptemberben munkát vállaltam az egyetem mellett, és az így összegyűjtött pénzem igyekeztem félretenni, valami hasznosat kamatoztatni belőle. Szerettem volna valami maradandót, ha már megdolgoztam érte, és úgy gondoltam, hogy az élmények azok, amik igazán nyomot hagynak az emberben. Egy barátnőm javaslatára mentem el egy Work and Travel irodába, és már akkor gondoltam, hogy én bizony Amerikába fogok kikötni. Nem haboztam sokat, rögtön belementem az ajánlatba, esélyt sem adva magamnak, hogy netalán később meggondolom magam. 

A program két részből áll. 5 hónapig tart, amelyből 4 hónapot kell ledolgozni, az utolsó hónap pedig az utazásra van tervezve. Azért közel fél évet távol lenni az otthontól nem egy könnyű döntés...

Hamar megvolt az állásinterjú, kaptam munkát a keleti parton, Wildwoodban, ami egy nagyon ideális hely, hisz minden nagyváros kellően közel van hozzá.

Persze, hamar rámutattak, hogy semmi sem biztos. Az egész utazás nem rajtuk és nem is rajtam múlik igazán. Hanem az Amerikai Konzulátuson. Meg kell kapni a vízumot. Ezen vagyok én ma túl. :) 

10-re kaptam időpontot. Persze, semmi sem ment zökkenőmentesen. Már Újvidéknél észrevettem, hogy a GPS nem ismeri a konzulátus utcáját. Sebaj, odatalálunk valahogy. Betápláltunk neki egy másik utcát a közelben, de az egyik körforgalom le volt zárva, így oda se volt egyszerű bejutni. Már-már azon gondolkodtunk, hogy elmegyek taxival, amikor végre megtlaláltuk a helyes utat.

10 előtt negyed órával értem oda, csomó fiatal, de mindenki csak vár. Mivel nem jött a belgrádi eligazító, én odasétáltam a bejárathoz, ahol egy őr nagyon gyorsan rám is szólt, hogy tessék megvárni a soromat. Zavaromban nem tudtam hogy angolul vagy szerbül válaszoljak neki, így kicsit felemásra sikerült a válaszom. Mosolygott is. Szerintem megjegyzett magának....

5 oerc mulva már szólítottak is. Átmentünk a  fémkapun, és hivatalosan is a Konzulátus területére értem. Tehát igazából túléltem az első látogatásomat az USA-ban. Ez úgy történhetett, hogy a Nagykövetség területe az USA részét képezi, így ha valaki ki akar látogatni, csak másszon át a kerítésen s már ott is van. Mi egy kicsivel visszafogottabb stílusban jutottunk be.Felkészültem és csak az igazolványom vittem magammal, így nem volt velem különösebb probléma. Miután meggyőződtek arról, hogy tényleg semmi féle atomfegyver nincs nálam, egy udvaron keresztül egy váróterem felé irányítottak. Megkaptam a sorszámom, és vártam. Hívtak egyszer, kérdezték van e valami pótlandó papírom.-Nincs. -Jó. Üllj le.

Hívtak másodszor. Kellett az ujjlenyomatom. Szegény nőt sajnáltam a salter mögött. Háromszor elmondta, hogy a bal kezemet tegyem a lapra, de én erőltettem a jobb kezem. Azt hiszem látta, hogy ideges vagyok... De túl estem rajta, ismét le kellett üllnöm..

Az utolsó pillanatig féltem, hogy nem kapom meg, hogy elveszik a pénzem, a munkám, és az álmom. Egyetlen emberen múlt ma az egész, és azon, hogy a jobb vagy a bal oldali ajtó fölött kezd el villgoni a sorszámom.

Jobbról mindenki könnyes szemmel jött ki, kevesen kapták meg a vízumot, még balról mosolygós, örvendő diákok futottak a kijárat felé. 

Balról villogot, szerencsém van. 

Mosolygós emberke, pár egyszerű kérdés, néhány nem vészes mellébeszélés, de a végén megvolt az a bizonyos mondat: Your visa is approved.

Elvileg egy-két nap míg elkészül aztán mehetek be érte az irodába. Igazából nem érzem nagyon feldobva magam miatta. Örülök neki félreértés ne essék, de inkább megnyugodtam. Örülni akkor fogok, ha a vámtiszt New Yorkban nem fordít vissza.

Ma valami elkezdődik. Egy új utazás, egy új kaland. :)